"Mutualizmus? Micsoda?"

A versengésen alapuló modellek  - amivel a szociobiológiát is népszerűsítik az egymással versengő szerzők - hibája, hogy szellemiségük szerint az élőlények azért viselkednek lényegében versengő módon, mert a körülményekhez való folyamatos alkalmazkodás közben arra szelektálódtak, hogy a saját érdekeiket helyezzék előtérbe (még az önzetlenség során is), illetve a saját érdekeiket tartsák szem előtt, ahogyan azt az embernél is megállapítják, mivel ezen keresztül segíthető elő a túlélés és az azt biztosító erőforrások megszerzése (bármit is jelentsen ez még a sikeres szaporodáson és a hosszú távú fennmaradásnak az evolúciós küszöbértékein túl a környezetre és a kölcsönhatásokra nézve). Vagyis az élővilág alapvető működési elve ezek mentén az önzés lenne, legalábbis a versengés alapú evolúcióbiológia elképzelése szerint. Genetikailag ennek alapegysége lenne az „önző gén”, aminek fogalmát Richard Dawkins vezette be és népszerűsítette.

Ez viszont problematikus, mert egyrészt az evolúció szereplői nem is tudhatják, és honnan is tudhatnák,  mi is valójában a saját érdekük, hogy majd ezek után előtérbe is helyezhessék azt, vagyis még továbbra is csak egy emberi hasonlaton alapuló elképzeléssel van dolgunk az elvileg az adaptálódás során megvalósuló önzőség és a „saját érdek” bevezetésekor. És ez így persze meglehetősen kevés is annak a működésnek a megragadására, ami az öntudat nélkül magáról nem képes akár csak a jó-rossz fogalmai mentén sem elgondolkodni, ahogyan arról sem tud, hogy a viselkedése mennyire elégíti ki az alkalmazkodás közben a versenykövetelményeket (amik persze nem léteznek), vagy az életbenmaradás feltételeit  - amikről pedig megint csak különböző elképzeléseket vezethetünk be. Ahogyan éppen annak a hasonlatnak sincs sok köze az élet valódi működéséhez, ami alapvetően az önző viselkedést láttatja, és aminek a helyébe hamis módon szinte bármilyen narratív elem behelyettesíthető, de ami ezt az önző viselkedést is csak azért hangsúlyozza, hogy ezzel is éppen az önzetlenséggel (reciprok altruizmus) szemben azonosítson valamit, ami a versenyszellem szempontjából inkább fontos lehet. Leszűkítő elgondolás, amiben mindenben a versengésnek kell kifejeződnie. Ez pedig már szellemi elfogultság is abba az irányba, amiben a versengés és önzés pusztán emberi hasonlata mentén egy durván egyoldalú képet alakítanak ki azok a biológusok és társadalomtudósok, akik az erre alapozott rendszereket megalkotják, népszerűsítik, terjesztik. Az pedig már nem is olyan fontos, hogy a körülményekhez való alkalmazkodás vagy pedig tudatos döntések mentén. Az persze fel sem vetődik, hogy ennek az elképzelésnek az alternatíváját vajon miért is nem sikerült még az eddigi versengés során végleg kiszorítani a működő megközelítések közül. Ez lehetne egyszerre a siker és a sikertelenség jele is: a valódi élet sikere és a versengést előtérbe helyező leszűkítő elképzelések sikertelensége. Egy pusztán versengésen alapuló modellel viszont nem is lehet valójában mit kezdeni, mivel nem teljes.

Akár az is elképzelhető, hogy történetileg a tudomány és a  társadalmi berendezkedésünk felől is nézve fordítva is megtörténhetett volna a dolog, és akkor a versengés helyett az együttműködés lehetett volna az az elképzelés amelyik majd inkább kiemelkedik, és amelyekről most a népszerűsítő és tudománytörténeti irodalom, a biológiai elbeszélés, az élet egyetlen példájával kapcsolatos gondolkodás és mindenféle evolúciós magyarázó szöveg szól, mert végső soron nem csak a szellemi foglalkozásúaknak nem mindegy, hogy milyen szellemű is az a környezet, ami körülvesz minket, hanem ez másoknak is bőven meghatározó lehet.

 Azóta persze megjelentek ezeket a hiányosságokat pótló és a tudományos konszenzusra épülő vizsgálódások folytatását is megengedő fogalmak, kísérletek. Egyrészt a versengés korszerű definíciójában, valamint a mutualizmus fogalmában, (a mutualizmus és jelentése ritkán bukkan fel, de felbukkan még az anarchista teoretikus Pjotr Kropotkinnál is,) mérhető, egyetemes elvekhez vezető, matematikailag is leírható összefüggésrendszerében, amin keresztül kísérleteket végezhetnek a kutatók és újabb cáfolható elméleteket  alkothatnak: az együttműködések most feltáruló biológiai törvényeit, az élet jelenvaló és vizsgálható elvét. (A fizikai, élettelen anyagi világot leíró, egyetemesen létező és meghatározó Hamilton-elvnek a megfogalmazása után ez is jelentőségteljes művelet.)  Feltárulhat az a kép is, amivel a szakirodalom a korábbiakhoz képest egy eddig nem alaposan vizsgált és népszerűsített lényegi valóságról tud beszámolni az élet kapcsán. Vagyis itt a lehetőség egy leszűkítő szemléletből való kitörésre az anyaggal és az élettel kapcsolatos képünk szempontjából, amivel ez az egész sokkal barátságosabbnak is látszódhat majd, mint ahogyan most jelenleg. 

Vagyis később még akár azt is sokkal elfogadhatóbbnak tarthatjuk majd a jelenleg mainstream szellemiséghez képest, hogy aki mindent a versengéssel magyaráz az nagyon durván leszűkíti a valóságot. A biológiában és az emberi társadalmakban is sokkal összetettebb a kép. Érdemes kitérni ennek összefüggéseire, hogy egy teljesebb képet kaphassunk az emberről, az élővilágról, a kölcsönhatásokról.

A képen látható a kölcsönhatások mátrixa a lehetséges esetek permutációival. Kiderül, hogy egyáltalán nem meríti ki minden viselkedés, evolúciós ok vagy genetikai kód a versengés kategóriáit. Még az állatvilágban sem, és ez elmondható a faj, a populáció és az egyed szintjéről is. A hangyák egyedei nem versenyeznek egymással erőforrásokért. (Altruizmus.) Az evolúcióban való részvétel nem a legrátermettebbé, és aki a legtöbb erőforrást versenyezte össze, mert elég átlépni hozzá a szaporodási küszöböt. Azt pedig, hogy minden esetben és még a fajok között is csak az erőforrásokért folytatott verseny zajlik a szimbiózisban élő fajok együttműködései cáfolják. De a fajon belüli populációk, csoportok között is több kölcsönhatást lehet megkülönböztetni. A képen szépen láthatóak permutálva is az esetek. Röviden: a versengés a negatív. A kölcsönösen pozitív a mutualizmus. Az ökoszisztéma össze is omlana, ha csak a versengés jellemezné, de a jövőben még ezekkel együtt is összeomolhat persze, nem tudni meddig fog működni és csak egy példánk van. Az emberiség túlnépesedése az exponenciális növekedés miatt persze kiélezi a versenyeket, (és erre az ember még tudatos döntésekkel rá is segíthet) ezért tűnhet aktuálisan a mostani történelmi helyzetben „minden” csak ezen a szemüvegen keresztül meghatározottnak, vagyis mert így egyre inkább korlátozhatjuk egymás lehetőségeit, és mert ilyen folyamatban egyre inkább korlátozzuk is, miközben ez sem szükségszerű minden területen. Vagyis akár lehetne másképpen is.

(Ezeket azért foglalom itt is össze, mert belekeveredtem egy elméleti vitába, ami azon a helyen/linken már kimerülni látszik. És pont nem azért írom, mert a rivalizálás következményeit elhanyagolhatónak tartom, hanem mert egyre nyomasztóbb az egész, azzal együtt ahogyan a legtöbbször erről gondolkodnak, főleg az aktuális gazdaságtörténeti pillanatban.)

És akkor egy korszerűbb definíció a versengésre: Dick Neal: Introduction to population biology >

"Chapter 17 - Interspecific competition and amensalism
17.1 Defining competition

How do we define competition so that we can study the process in a rigorous way? Many ecologists prefer an operational definition that gives us a way of measuring whether competition is occurring or not. Following this logic, I will modify the definition of Emlen (1973) and define competition as follows: Competition occurs when two or more individuals or species experience depressed fitness (reduced r or K) attributable to their mutual presence in an area. 

Thus, in simple terms, competition is defined in terms of a mutual inhibition of growth."