A társadalom kritika vagy kritikus? - Avagy a 'romantikus' és a 'felvilágosult' kritika szerepe a kortárs képzőművészetben?

 „A kritikus mint művész” címet adta Oscar Wild egyik párbeszédes formában megírt művének. Ebben az az elképzelés bontakozik ki, hogy egy kritikusi tevékenység valójában olyan szintű kreatív alkotói művelet, aminek eredménye már önmagában is műalkotásnak tekinthető, nem pedig a tárgyalt mű kiegészítőjének, a műről szóló magyarázatnak, vagy a művel szembehelyezkedő külön kategóriának, esetleg még a műélvezet akadályának is. A kritika figyelme ebben a kritikus (mint szerző) saját titkainak reprezentációja felé irányul, szemben azzal, hogy más művekről tegyen értelmes vagy befogadható megállapításokat.

Ez a XIX. század végén elterjedő, valójában romantikus nézet azóta eltérő megítélések alá került, mert itt a kritikusi tevékenység fő funkciója nem  az értékelt mű kiegészítésével kapcsolatban, vagy a befogadó közönség felé üzenetet küldő interpretálás, megmagyarázás és rámutatás szempontjából válik célszerűvé, hanem önmagában is értékelhető, kreatív, független, autonóm művészi alkotó tevékenység lesz, amit Galántai Zoltán védhető pozíciónak tart az irodalmi kritika jövőjével kapcsolatban a ’Könyvkettő’ blogban megjelent írása szerint. Nekem viszont még mindig vegyesek az érzéseim az ebből következő világkép szemlélete miatt.  Ebben a látszólag periodikusan vissza-vissza térő megközelítésben a kritika szubjektív oldalának hangsúlyozása  „ néhány évtizeddel ezelőtt ugyan nem volt népszerű, de tulajdonképpen miért is ne? Elvégre például az esszé is »saját jogán« elismert műfaj. És az sem véletlen, hogy a Wilde idején alapított Nobel-díj lehetővé teszi, hogy ne csak szépirodalom, hanem történelmi (ld. Churchill) vagy filozófiai mű (ld. Russel) is az íróknak kijáró elismerésben részesüljön.” (http://galantai.blogspot.hu/2013/10/az-irodalomkritika-mint-filterezes-vagy.html)

Vagyis a kritika egyrészt a meta művészetek egy sajátos ágaként is elképzelhető, ami egy olyan művészetet jelöl, ami magáról a művészetről (akár annak interpretálásáról, működőképességéről, értékeléséről, történetéről és leírhatóságáról szól, mint egyfajta elméleti és tárgyalkotó –vagy nem alkotó- konceptuális munka, ami formai vagy megjelenési szempontból a felidézett művekhez hasonló művészettörténeti, kulturális és gondolkodásbeli hagyományok erőterében van jelen.) A kortárs képzőművészetben ez egy máig hangsúlyos kérdéskör, ami határozottan elválasztható a többi művészetfelfogástól, például attól, ahol a mű és az azzal foglalkozó kritika igazából két teljesen különböző dolog, ami sokszor szemben is áll egymással, eltérő eredményekkel és célokkal, eltérő csoportokban és jól elkülöníthető foglalkozású szereplőkkel, mint amilyen a kritikus és az alkotó művész.

Ha el tudjuk különíteni egymástól a meta-művészetet a nem meta-művészettől, akkor egy képzőművészettel foglalkozó kritikus is inkább a befogadók és nézők pozíciójaként tűnhet fel, vagy legalábbis egy olyan közvetítőként, aki létrehozza és/vagy befolyásolja a kívánt minőségű kapcsolatot a művészet és közönsége (a nem művész) között, még ha ezzel a tevékenységével meta-művésszé is válik bizonyos szempontból (akár a közönségével együtt). Viszont nem lehetünk automatikusan biztosak egy kritikus ebbéli, és egy másik forgatókönyvhöz képest viszonylag szerényebb ambícióit illetően, vagyis hogy mennyire választja szét saját és mások tevékenységét a művészet és meta-művészet elképzelhető tengelyei mentén és hogy ezeknek miféle jelentést és értelmezést is ad. Lehetséges ugyanis, hogy szándékai nem a társadalom kulturális teljesítményeinek részhalmazaként tekintett művészet és a tőlük így leválasztható nézőinek belső megfigyelése, alakítása, kapcsolati minőségeik meghatározása felé törekszik (- miközben ezzel legfeljebb csak egy közvetett és könnyen felülírható hatást érhet el a teljes kulturális és szociális környezetre, amit egy szűkebben értelmezett művészettel nem is lenne képes áthuzalozni ebben a civilizációban -), mert nem zárható ki, hogy úgy határoz: kritikusi tevékenységének épp egy átfogóan értelmezett közvetlen művészeti, társadalmi hatás elérése felé kell törekednie a meta-művészet és a részterületek szűk mélyrétegeinél jóval magasabb döntési pozícióban; így ennek érdekében saját és mások tevékenységét is ezekkel a hierarchikusan átrendezhető befolyásoló jelentésekkel határoz meg, akár művészetként, akár meta-művészetként értelmezi azt, a számára épp aktuálisan célravezető szükséges előjel szerint és egy kívánt társadalmi szerepvállalás becsatornázásaként. Ez pedig már így többféleképpen kombinálható és permutálható motívum lesz, vagyis eltérő kulturális álláspontok modelljei, változó működőképességgel és kimenetellel. Ezek diszkurzív tere képes átmenetileg meghatározni bizonyos művészeteket és eltérő fontosságokat, lehetséges kívánalmakat és visszautasítandó stratégiákat, vagyis a helyzet leírásán túl egy ilyen célfüggvényében társadalmilag konkrét eredményeket hasznosítandó modell tudatos működtetésére vállalkozó kritikus valójában ideológiai tevékenységet végez, amivel a ’van’-ból levezeti a ’szükséges’-t is, akár kell az nekünk, akár elengedhető és felesleges, vagy kifejezetten veszélyes.

Ha a kritikust a belső, leíró és részben lezárt rendszereken (a sokféle történeti és nem a szükséges ideológiai szempontból), és abban is a befogadó nézők szemüvegén keresztül vizsgáljuk, elmondható, hogy állításai és megfejtései egy laikus vagy művelt közönséghez hasonlóan lehetnek a művész szándékaihoz, történetéhez és a mű nyelvi struktúrájához, a szemantikai fázistér tulajdonságaihoz, a különböző esztétikai elképzelésekhez képest: rosszul olvasottak, pontatlanok, félre dekódoltak, szándékosan vagy szándék nélkül félrevezetőek; vagy épp a művésszel/közönségével többnyire korrelálóak, konszenzuális lényegre összpontosítók és a szemantikai réteget tovább gazdagítók; vagyis a különböző területeket szétválasztó/összekötő szerepű, a létező esztétikai elméletekből kilógó vagy azokba beilleszthető.

Teljes értékű művészként felfogva őket azonban tovább bonyolódik a kép. Egyéni, kreatív, zseniális, önmagukban is értékes alkotásaik legalább Oscar Wild óta művészetként felfogva egy sokkal összetettebb és az egész kulturális kontextusba már a művészeti halmazt közvetlenül alulról-belülről is hatékonyabban (vagy csak megkerülhetetlenebbül) átalakító és nem csak felülről-kívülről átrendezni képes szereplő jelenhet meg.
Külön figyelemre méltó, hogyan alakítják át vagy használják fel a korábban csak alkalmazott művészetként indokolt eszközöket és formákat, azok értelmét az egyre inkább átértékelt kritikusok önálló jelentéssel bíró művészi üzenetekké, miközben kritikai műveleteket végeznek akár szóban, írásban, képben, intézményben stb. a tárgyalt műfaj társadalmilag károsnak vagy épp kívánatosnak ítélt eredményeit illetően (még akkor is, mikor a divatmagazinokat illusztráló fotográfiára, mint a tárgyiasítás és árucikké alakítás hatékony módjára hivatkoznak elítélően, miközben saját kiadványaikban szívesen élnek azok technológiai eredményeivel).

Az ilyen kritikák számos fajtájának formáját a szerzők a zsurnálkritikában is kialakítják (ami a kritikának csak egy szűkebben értelmezett, publicisztikai hordozója) a fentiek értelmében ugyanis tévedés lenne  csak írott szövegként értelmezni egy kritikus tevékenységét, ha egy konkrét mű vagy egyéb kulturális jelenség kritikájáról van szó.  A megnevezhető hordozón belül persze a szövegek mellett  igen fontos szerep juthat a képi, tipográfiai és grafikai elemeknek is akár - amennyiben vannak- mint az adott kritika egyik  fontos kifejező/jelentéshordozó eszköze a választott médiumon belül, akár mint létező, kipróbált és működő arzenál, akár mint egy eddig nem is létező példátlan újítás (lásd anno Kassák Lajos lapjait és mai visszaidézéseit). Nem szükséges ebben mindig sajátos és teljesen új művészi formanyelvet teremteni, ugyanis korábban kialakított, kódolható eredményeket később is be lehet illeszteni az újdonságokat vizsgáló munkákba, ezzel is felidézve korábbi kontextusokat, hagyományokat és a felidézhető múltból származó jelöléseket, jelentésadásokat. Ezek az elemek beilleszthetőek egyszerű hivatkozással vagy idézéssel, bizonyos hordozóknak, szavaknak, fogalmaknak, kódoknak, részleteknek, rendezési elveknek a reprodukálásával, ábrákkal vagy épp eltérő területeknek kontraszthatást keltő egymás mellé helyezésével, ellenpontozással. Ebben az elképzelésben az alkalmazott grafikával megoldott gúnyolódó karikatúra is értelmezhető egy gyalázkodáson túlmutató, átfogó és vállalható kritikaként, és az Oscar Wild-i értelemben ezzel együtt műalkotásként is. Érdemes összevetni a Charlie Hebdo körül tavaly kialakult vitákat és elképzeléseket, ahol Cséka György „Miért gyönyörűek a Charlie Hebdo karikatúrái” című cikkében  az európai és nyugati társadalmak berendezkedésének kulturális és szociális kritikájára és ennek művészi kifejezőerejére vezette  vissza támogató álláspontját a francia lappal kapcsolatban, annak jelenlétét a szólásszabadság és a társadalmat átalakítani szándékozó művészet sikereként ünnepelve, amiért hálásak lehetünk a szintén erre a lapra hivatkozó terrortámadás ellenére is.

A kritika a fentieken túl persze nem csak publicisztikai minőségben jelentkezhet. Elképzelhető olyan művészetkritika,  ami társadalomkritikai, pszichológiai, szociológiai, szellemtörténeti, pozitivista, etikai, l’art pur l’art, realista műbírálatként egészen más formákat is ölthet, mint amit a média ezen része eddig létrehozott, ha nem csak az aktivizmusra, a street-artra vagy a művészettörténetben, esztétikában leírt folyamatos belső / külső kritikai minőségekre  gondolunk, hanem az intermédia jövőben megvalósuló megoldásaira, vagy azokra a technológiákra és elképzelésekre, amik nem bárki számára hozzáférhetőek, és olyanok, amikről még csak prekoncecpióink lehetnek, mert még nem léteznek. Itt válik fontossá, hogy a kritika valójában egy művészetről szóló belső meta műként vagy egy külső struktúra közvetlen átalakításának szándékaként jelentkezik vagy esetleg  valami egészen másként. Az előzőek között ugyanis van különbség, ha nem is a megvalósuló konkrét értékelés, de a besorolás és taxonómia szintjén mindenképp. Egy eleve társadalmi vitákat kiváltó mű ugyanis lehet olyan meta művészeti alkotás, ami a műalkotások mibenlétét helyezi speciális társadalmi kontextusba, hogy a mű eddig bevett szerepeinek határait kérdőjelezze meg, vagy az azt hordozó társadalmi körülményekről mondjon valamit. Egy ilyen adott társadalmi kontextus a benne felbukkanó művek számára persze már fordítva is lehet kikerülhetetlenül meghatározó abban a tekintetben, hogy akkor ezek mentén mit is tekintsünk az épp leírható körülményektől aktuálisan különállóként is még autonóm (értsd: szándékoltan direkt  nem a művészet szerepével foglalkozó, hanem egy valamikor már biztosan bevált, ma is használható működőképes esztétikára hivatkozó, annak eredményeit reprodukálni képes – akár absztrakt, figuratív, realista, konceptuális, posztkoncept stb. -) műalkotásnak. Ettől mind függetlenül még bármelyik eset hordozhat éppen kritikai minőségeket, de míg az egyik terület célfüggvénye egy bizonyos társadalmilag konstruált művészeti magatartás kritikája adott társadalmi környezetben (vagyis a művészetről szól), addig a másiké inkább tekinthető egy szociológiai szempontból is kritizálhatóan megkonstruált társadalmi helyzet megítélésének az adott és már meglévő , vagy a jövőben megvalósuló művészeti apparátussal (vagyis a társadalmi berendezkedésünkről szól, a művészet instrumentalizálásával). Vagyis egészen jelentős hiba lenne összemosni a művészeti és társadalmi konstrukciók jelentéseit és határait ezen a szinten, pontosan azért is, mert akkor nem tudnánk egymástól megkülönböztetni ezt a két eltérő fogalmat, a hozzá kapcsolódó magatartásokat és a különböző szerepekről, az érvényességi keretek változásairól sem tudnánk értelmezhető történetet írni. Persze mindkét megközelítés (ahogy a művészettel vagy a társadalommal foglalkozó kritika is) egyszerre lehet progresszív és előremutató egyik oldalról vagy nem kívánt következményekkel és korlátokkal járó problematika a másikról a szabadon megválasztható kódolás és értelmezés tekintetében.  Mindkét módszer lehet azonos értékű, elkerülhetetlen és egyszerre szükséges, de közben végig különböző tevékenység és feltétel, ha művészettel (vagy a társadalommal) foglalkozunk, miközben nem mindig elégséges a működőképesség szempontjából, ha eldönthető módon meghatározzuk normatívákat jelentő tulajdonságaikat a befogadói és alkotói szerepeinkben, ahogyan a szólásszabadság sem a kiszelektálható tartalom elvére épül. A társadalom egészét meghatározni képes választások és döntések elkerülhetetlenségét viszont a civilizációs képességeink és tudásunk növekedése egyre inkább közelebb hozza és hangsúlyossá teszi majd. Ezért én úgy gondolom, érdemes megfontolni/átgondolni ítéleteinket a művészettel kapcsolatban (is), miközben nem tilos a legváltozatosabb elképzelésekkel sem előhozakodni. 

A tudományos kritika és a kritikus tudomány?

A kritika sokszor pontosan olyan tényező is lehet, ami képes megkonstruálni a marginális csoportokkal megvalósuló összeköttetéseket, de ez nem mindig van így, mert ezzel párhuzamosan dekonstrukcióra is ugyanígy használható, hogy lebeszéljen bizonyos lehetőségek kiválasztásáról, akár kívánatos része egy ilyen összeköttetés, akár nem. Egy ilyen politikainak is tekinthető választás viszont nem lehet elégséges vagy szükséges feltétele egy művészeti definíciónak automatikusan. Ha a választás már el is dőlt, számomra még mindig izgalmas kérdés, hogy az hogyan is ment végbe és hogy ez mennyire jelenti azt is, ami minőséginek tekintett, vagy egyáltalán „csak” képzőművézetnek.


Egyrészt ott vannak a múzeumok,  galériák és gyűjtemények, amik szelekciós, archiváló és bemutató funkciójuk segítségével létrehoznak olyan kínálatot, ami többek számára kánonként is értelmezhető, mert kiemeli a számos képzőművészeti produktum közül azokat, amik a bemutató vagy a befogadó számára fontosak (akár egy egész korszak mentén, akár az aktuális újdonság meghatározásában). Ez elérhető és egyértelműen meghatározó szűrőt adhat azok számára, akik ilyesmi iránt érdeklődnek és különböző előjelű  csoportdinamikai mozgásteret is képes létrehozni azok közt, akik ezekhez eltérő viszonnyal rendelkeznek. Ez a fajta tájékozódási lehetőség a befogadó, és tájékoztatási stratégia a bemutató oldal (művész, kritika, galéria, gyűjtemény)  részéről képes olyan besoroló vagy értékelő tartalomra hivatkozni vagy azt létrehozni, amivel nem csak megkülönböztethetünk többféle művészetet eltérő tulajdonságaik alapján, de sikerességi (népszerűségi, eladhatósági) és értékelő (melyik mű a jó mű) szempontok szerint is eltérő választási szituációkat kínál. Akár a „legjobb 100 művész” szerű listákkal, akár a tematikus, időközi és állandó kiállításokkal, a jelentősebb és kisebb művészeti díjakkal, új galériák indításával, kiadványokkal, lexikonokkal stb. de válogat, miközben vagy figyelembe veszi a „mezei” nézők szempontjait, vagy csak a szakemberek szűkebb csoportjának szempontjaival, megértési és megfelelési küszöbeivel foglalkozik a befogadás és bemutatás során. A kurátori, kritikusi (szakmai) és a nézői (laikus) pozíciók szempontjai pedig nem feltétlenül esnek egybe, de ez nem jelenti azt, hogy az egyik értékesebb lenne a másiknál. Csak más, és emiatt máshogy is tud/nem tud működni a műélvezet, vagy a legújabb művészet létrehozása, a művészettörténet és esztétika feladatainak változásairól nem is beszélve. A kurátorok aktív folyamatos ajánlattételeiről pedig főleg.

A laikus befogadók számára is könnyen elérhető és visszakereshető egyszerű és kézenfekvő internetes értékelési platformok (like, blog, komment, stb.)  előnye, hogy nem csak azt a népszerűséget mutatja, amit az eladások után születő vásárlási (bestseller) listák vagy a kritikusok szakmai szempontjai kínálnak, hanem képesek lehetnek megmutatni más szempontokat is. Az ebből különböző területeken kiemelkedő alkotók és alkotások persze nem feltétlenül kvalitásosak is egyben, és csak abból kiindulva működhet egy másik embernél is, hogy egy hozzá műélvezeti szokásokban és feltételekben minél inkább hasonlónak is tetszett, ami kétféleképp is lehetséges:  vagy erősen közelít az elvárása a „statisztikailag átlagolt befogadóéhoz” (vagyis a legtöbb emberhez, akiket nem differenciálunk eltérő befogadói magatartásokkal), vagy ismeri azt az embert, vagy csoportot, akihez képest a legtöbb tekintetben egyezik saját befogadói stratégiája, miközben találkozik ennek jeleivel is.

Egy ilyen laikus értelmezés/értékelés viszont sokszor megmarad az egyszerű véleménynyilvánítás szintjén és nem lesz különösebben meghatározó az adott területre. Ugyanis abból, hogy mit tekintünk elfogadhatónak, nem következik automatikusan, hogy mit fogadunk el és mi fog megvalósulni az egész elképzelésből. A véleménynyilvánítás szabadságának kifejeződései pedig mára szélesebb körben hozzáférhetővé is váltak olyan internetes felületeknek köszönhetően, mint ez is itt, ahol a publikációs küszöb átlépése nem igazán ütközik korábban jelenlévő nehézségekbe és  emiatt változatosabb vélemények is megjelenhetnek. Ez persze egyáltalán nem jár együtt automatikusan a hozzáértés szakmaiabb szempontjaival is, és egy bizonyos szint vagy terület elérésével ketté is válik, hogy kinek a véleménye értékelhető inkább a másikéhoz képest egy konkrét témával kapcsolatban. Ilyen lehet akár egy mérnöki problémára adható vélemény kifejtése, ahol természettudományos előképek bizonyos hozzászólásokat megalapozottan cáfolni képes szempontokkal adnak hozzá a diskurzushoz, előnybe hozva egy praktikus cél elérése felé azokat, akik ilyen ismeretekkel már rendelkeznek vagy pont ilyen hozzászólások segítségével rendelkezni fognak, és kiszűrve azokat, akik rossz megoldással próbálkoznak. A természettudomány és humántudomány közti különbség a velük foglalkozó szakemberek tekintetében itt más és más megalapozottságú megítéléseket is jelent egy hozzászólás tekintetében. Az előbbinél az elméletalkotásban ugyanis nagyon fontos szempont az új tapasztalatokat és magyarázatokat beépítő (és a hamisakat korrigálni képes) mindenkori falszifikálhatóság (cáfolhatóság), a biztos alapokon nyugvó megismételhető megfigyelésekből eredő konszenzuális mérhetőség és ellenőrizhetőség, a bizonyítás folyamata. Ezeket az elveket számon kérni egy művészetelméleti ítéletalkotásnál irracionális lenne, mert ott morális álláspontok és még alapjában értelmetlennek tekinthető emocionális hatások sokszor indokoltabbak, mint elsőbbrendű szempont. Kantnak Az ítélőerő kritikája című írása után pedig a legtöbb szereplő meg is elégszik a szubjektum megcáfolhatatlan értékítéleteivel a képzőművészeti produkciók megítélése során.
Ez persze nem jelenti azt, hogy alapvetően más jellegű természettudományos szempontok szerint ne lehetne kritikai szándékú műveleteket végezni. (A neuroesztétika épp újabb magyarázatokkal igyekszik szolgálni a művek működése kapcsán.) Az pedig, hogy a fizikusok döntik el, hogy mi számít fizikának az azt is jelenti, - azon túl, hogy nem mindenki fizikus és nem lehet bármi fizika-  hogy egy szakma autentikus szereplőinek az érvelése a képzőművészet esetében is úgy jelentkezik, hogy nem csak érvényesebb vagy legalább ugyanannyira érvényes, mint egy laikus nézőé, de többször hasonlóan is próbál működni, mint ahogy a természettudományok esetében fizikusok teszik, és szakmai alapon bátran kizár bizonyos megközelítéseket, még akkor is, ha a képzőművészetben ez a kirekesztés nincs is ugyanolyan feltételekkel megalapozva, mint egy természettudományos világképben; vagyis egy művésztől érkező megítélés egy művészeti kérdésben nem ’legalább annyira’ érvényes, mint egy laikusé, hanem valójában sokkal többet számít még akkor is, ha állításait semmivel sem tudja alátámasztani, másokét pedig megcáfolni, ami egy laikus esetében persze ettől még ugyanúgy igaz lehet.

Külön érdekes, hogy a képzőművészetben létezik az a tendencia –legalább a romantika vagy a modernizmus, avantgardizmus óta – ami egy szélesebb érvényességi kör megalkotása miatt a korábban biztosan laikusnak számító szereplőket is ugyanolyan fontos, ha többször is épp nem fontosabb érvényűként határoz meg.

A nézőknek és potenciális alkotáknak a kánonokba történő ilyen szintű bevonása egy teljesen más minőségű hozzáférést és korábbi teljesítmények eltérő előjelű értékelését teszi lehetővé.