A tudományos kritika és a kritikus tudomány?

A kritika sokszor pontosan olyan tényező is lehet, ami képes megkonstruálni a marginális csoportokkal megvalósuló összeköttetéseket, de ez nem mindig van így, mert ezzel párhuzamosan dekonstrukcióra is ugyanígy használható, hogy lebeszéljen bizonyos lehetőségek kiválasztásáról, akár kívánatos része egy ilyen összeköttetés, akár nem. Egy ilyen politikainak is tekinthető választás viszont nem lehet elégséges vagy szükséges feltétele egy művészeti definíciónak automatikusan. Ha a választás már el is dőlt, számomra még mindig izgalmas kérdés, hogy az hogyan is ment végbe és hogy ez mennyire jelenti azt is, ami minőséginek tekintett, vagy egyáltalán „csak” képzőművézetnek.


Egyrészt ott vannak a múzeumok,  galériák és gyűjtemények, amik szelekciós, archiváló és bemutató funkciójuk segítségével létrehoznak olyan kínálatot, ami többek számára kánonként is értelmezhető, mert kiemeli a számos képzőművészeti produktum közül azokat, amik a bemutató vagy a befogadó számára fontosak (akár egy egész korszak mentén, akár az aktuális újdonság meghatározásában). Ez elérhető és egyértelműen meghatározó szűrőt adhat azok számára, akik ilyesmi iránt érdeklődnek és különböző előjelű  csoportdinamikai mozgásteret is képes létrehozni azok közt, akik ezekhez eltérő viszonnyal rendelkeznek. Ez a fajta tájékozódási lehetőség a befogadó, és tájékoztatási stratégia a bemutató oldal (művész, kritika, galéria, gyűjtemény)  részéről képes olyan besoroló vagy értékelő tartalomra hivatkozni vagy azt létrehozni, amivel nem csak megkülönböztethetünk többféle művészetet eltérő tulajdonságaik alapján, de sikerességi (népszerűségi, eladhatósági) és értékelő (melyik mű a jó mű) szempontok szerint is eltérő választási szituációkat kínál. Akár a „legjobb 100 művész” szerű listákkal, akár a tematikus, időközi és állandó kiállításokkal, a jelentősebb és kisebb művészeti díjakkal, új galériák indításával, kiadványokkal, lexikonokkal stb. de válogat, miközben vagy figyelembe veszi a „mezei” nézők szempontjait, vagy csak a szakemberek szűkebb csoportjának szempontjaival, megértési és megfelelési küszöbeivel foglalkozik a befogadás és bemutatás során. A kurátori, kritikusi (szakmai) és a nézői (laikus) pozíciók szempontjai pedig nem feltétlenül esnek egybe, de ez nem jelenti azt, hogy az egyik értékesebb lenne a másiknál. Csak más, és emiatt máshogy is tud/nem tud működni a műélvezet, vagy a legújabb művészet létrehozása, a művészettörténet és esztétika feladatainak változásairól nem is beszélve. A kurátorok aktív folyamatos ajánlattételeiről pedig főleg.

A laikus befogadók számára is könnyen elérhető és visszakereshető egyszerű és kézenfekvő internetes értékelési platformok (like, blog, komment, stb.)  előnye, hogy nem csak azt a népszerűséget mutatja, amit az eladások után születő vásárlási (bestseller) listák vagy a kritikusok szakmai szempontjai kínálnak, hanem képesek lehetnek megmutatni más szempontokat is. Az ebből különböző területeken kiemelkedő alkotók és alkotások persze nem feltétlenül kvalitásosak is egyben, és csak abból kiindulva működhet egy másik embernél is, hogy egy hozzá műélvezeti szokásokban és feltételekben minél inkább hasonlónak is tetszett, ami kétféleképp is lehetséges:  vagy erősen közelít az elvárása a „statisztikailag átlagolt befogadóéhoz” (vagyis a legtöbb emberhez, akiket nem differenciálunk eltérő befogadói magatartásokkal), vagy ismeri azt az embert, vagy csoportot, akihez képest a legtöbb tekintetben egyezik saját befogadói stratégiája, miközben találkozik ennek jeleivel is.

Egy ilyen laikus értelmezés/értékelés viszont sokszor megmarad az egyszerű véleménynyilvánítás szintjén és nem lesz különösebben meghatározó az adott területre. Ugyanis abból, hogy mit tekintünk elfogadhatónak, nem következik automatikusan, hogy mit fogadunk el és mi fog megvalósulni az egész elképzelésből. A véleménynyilvánítás szabadságának kifejeződései pedig mára szélesebb körben hozzáférhetővé is váltak olyan internetes felületeknek köszönhetően, mint ez is itt, ahol a publikációs küszöb átlépése nem igazán ütközik korábban jelenlévő nehézségekbe és  emiatt változatosabb vélemények is megjelenhetnek. Ez persze egyáltalán nem jár együtt automatikusan a hozzáértés szakmaiabb szempontjaival is, és egy bizonyos szint vagy terület elérésével ketté is válik, hogy kinek a véleménye értékelhető inkább a másikéhoz képest egy konkrét témával kapcsolatban. Ilyen lehet akár egy mérnöki problémára adható vélemény kifejtése, ahol természettudományos előképek bizonyos hozzászólásokat megalapozottan cáfolni képes szempontokkal adnak hozzá a diskurzushoz, előnybe hozva egy praktikus cél elérése felé azokat, akik ilyen ismeretekkel már rendelkeznek vagy pont ilyen hozzászólások segítségével rendelkezni fognak, és kiszűrve azokat, akik rossz megoldással próbálkoznak. A természettudomány és humántudomány közti különbség a velük foglalkozó szakemberek tekintetében itt más és más megalapozottságú megítéléseket is jelent egy hozzászólás tekintetében. Az előbbinél az elméletalkotásban ugyanis nagyon fontos szempont az új tapasztalatokat és magyarázatokat beépítő (és a hamisakat korrigálni képes) mindenkori falszifikálhatóság (cáfolhatóság), a biztos alapokon nyugvó megismételhető megfigyelésekből eredő konszenzuális mérhetőség és ellenőrizhetőség, a bizonyítás folyamata. Ezeket az elveket számon kérni egy művészetelméleti ítéletalkotásnál irracionális lenne, mert ott morális álláspontok és még alapjában értelmetlennek tekinthető emocionális hatások sokszor indokoltabbak, mint elsőbbrendű szempont. Kantnak Az ítélőerő kritikája című írása után pedig a legtöbb szereplő meg is elégszik a szubjektum megcáfolhatatlan értékítéleteivel a képzőművészeti produkciók megítélése során.
Ez persze nem jelenti azt, hogy alapvetően más jellegű természettudományos szempontok szerint ne lehetne kritikai szándékú műveleteket végezni. (A neuroesztétika épp újabb magyarázatokkal igyekszik szolgálni a művek működése kapcsán.) Az pedig, hogy a fizikusok döntik el, hogy mi számít fizikának az azt is jelenti, - azon túl, hogy nem mindenki fizikus és nem lehet bármi fizika-  hogy egy szakma autentikus szereplőinek az érvelése a képzőművészet esetében is úgy jelentkezik, hogy nem csak érvényesebb vagy legalább ugyanannyira érvényes, mint egy laikus nézőé, de többször hasonlóan is próbál működni, mint ahogy a természettudományok esetében fizikusok teszik, és szakmai alapon bátran kizár bizonyos megközelítéseket, még akkor is, ha a képzőművészetben ez a kirekesztés nincs is ugyanolyan feltételekkel megalapozva, mint egy természettudományos világképben; vagyis egy művésztől érkező megítélés egy művészeti kérdésben nem ’legalább annyira’ érvényes, mint egy laikusé, hanem valójában sokkal többet számít még akkor is, ha állításait semmivel sem tudja alátámasztani, másokét pedig megcáfolni, ami egy laikus esetében persze ettől még ugyanúgy igaz lehet.

Külön érdekes, hogy a képzőművészetben létezik az a tendencia –legalább a romantika vagy a modernizmus, avantgardizmus óta – ami egy szélesebb érvényességi kör megalkotása miatt a korábban biztosan laikusnak számító szereplőket is ugyanolyan fontos, ha többször is épp nem fontosabb érvényűként határoz meg.

A nézőknek és potenciális alkotáknak a kánonokba történő ilyen szintű bevonása egy teljesen más minőségű hozzáférést és korábbi teljesítmények eltérő előjelű értékelését teszi lehetővé.