Pro és kontra propaganda? Terjedés vagy terjesztés?

Az elismerhetőség és értékelés tekintetében sokszor sikeresebb tud lenni az a művészet, ami eleve társadalmi vitákat kiváltó kérdésekkel foglalkozik, mert mással esetleg nem irányíthatja magára azt a szintű figyelmet, ami a szakmai eredmények szükséges feltételévé tud válni a mai helyzetben. ( A másik trükk a meghökkentő technológia alkalmazása, és ez az elgondolás Hans Belting német művészettörténésztől származik:  artista.blogter.hu/186691/bin_laden_mint_jezus .)

Az ilyen társadalmilag fontosnak elképzelt narratíva elvezethet egy olyan közvetlen hatást kifejtő ideológiailag alkalmazott művészethez is, amilyen a puszta kampánytevékenységként értelmezhető propagandaművészet, vagy más szociológiailag megalapozott aktivizmus, ami számomra a művészetnek legfeljebb csak egy nagyon szűken vett speciális formája, - akár egyet tudnék érteni céljaival, akár nem - ami ha monopolhelyzetbe kerül, kizárja az egyébként lehetséges vagy még jelenlévő többi szempont szerint működőképes esztétikát és végeredményben kirekeszti a progresszív, megvalósítható vagy sikeres művészet közösségéből a szándékosan neutrális vagy nem a polarizált érdekek mentén szerveződő művészetet, alkotóival és közönségével együtt. (Az esztétikai nevelést célzó művészet előtérbe helyezése is ilyen ideológia, miközben megalapozottsága, hatása és sikeressége megmérhetetlen.) Ez a monopollá váló átpolitizáltság azért is lenne sajnálatos, mert végeredményben önkényesen és sajátosan lehetetlenítené el mások (és az ellenpólus nem kívánt térnyerésével az önmaga) számára is az erre épülő kritikai lehetőségeket, ami végeredményben az általuk képviselt szabad megszólalás formájának, tartalmának és megszületési lehetőségének megkérdőjelezése is lehetne a saját kritikai, esztétikai vagy szociológiai megalapozottságuk mentén.

Épp ilyen szembenállásokról szólnak az autoriter (és a demokratikus) berendezkedésű államok kultúrpolitikájának adott esetben nagyon is élesen különböző értékrendek mentén végrehajtott intézkedései, ami rendkívül megtermékenyítőleg hat a mindenkori kritikákra (és persze művészetre), ha erre van lehetőség, akár meta művészetként, akár közvetlen társadalmi hatás szándékaként jelentkezik. Ha ez a két eltérő irányú ambíció egyszerre jelentkezik egy adott kritikában vagy művészetben, akkor megfigyelhetjük, hogy az erre adott társadalmi szintű változás (vagy épp változatlanság) vagy egy újabb meta műként fellépő kritika  (vagy a műtárgyainak, mint ’mű’ tudomásul vételének megtagadása, elfordulás, mint aktuális érdektelenség és a jelenlét elvitatása) leginkább közösségi, ideologikus, determináltan axiologikus (értékelméleti) meghatározottságú, és nem a könnyű, gyors változtatásokat, átértékeléseket, és hibajavításokat megengedő, tényszerű tapasztalatszerzéssel dolgozó, empirikusan kutatott és ellenőrizhető működőképességű, a cáfolhatóságot fenntartó minőség. Vagyis nem éppen egy tudományos módszer, védhető és fejleszthető hipotézisekkel, hanem az esztétikai és művészeti önkény tobzódása. (Ennek elvakultságait hitelesen példázzák a hazai kulturális életben felbukkanó szakmai kommentárok.) A folytatható minták alkalmazkodási képessége még mindig túl lassú a visszacsatoló információk érzékeléséhez és archiválásához képest, ez pedig a kulturális struktúrák változásakor, mozgásakor jelentkező, még mindig nagyfokú tehetetlenségnek a tünete. Ennek oka lehet, hogy a fennálló viszonyokat uralni, konzerválni, ellenőrizni (mint a kereskedelem) és azt kibillenteni (spektákulum elmélet) szándékozó erők szinte azonnal és egyszerre jelentkeznek ellentétes előjellel egyazon területen, a dönteni képes szereplők nagyjából állandó számával és a Gauss-görbe szerint  történő kiegyensúlyozott, szimmetrikus eloszlással, ami a pólusokat illeti, amiben persze a tényleges döntési pozícióba kerülők már viszonyítási ponttá válnak, hogy akár új haranggörbék leírását tegyék lehetővé. Hogy ebben a mintában rejlik e egy kölcsönös visszacsatoló meghatározottság és ingaszerű mozgás (ami sinus görbékkel felrajzolható), vagy a kimeneti érték egy mindennél korábban jelentkező és később nem megváltoztatható tulajdonságként determinálja a folyton differenciálódó függvényt és a szereplőket (mondjuk egy állandóan növekvő meredekséget létrehozva), az eléggé vitatható, amivel kapcsolatban most csak annyit, hogy egyáltalán nem biztos, hogy ez a folyamat (a szereplők kulturális meghatározottságával) egy befolyásolhatatlan természeti/történelmi tényező a látszólag nem döntési pozícióban lévők számára, hanem lehetséges, hogy nagyon is eldönthető kérdésként kezelhető egy szabad akarattal rendelkező egyén vagy közösség esetében. És én inkább úgy gondolom, hogy az, még akkor is, ha védhető modellek nélkül nem láthatjuk előre döntéseink kimenetelét. Hogy eddig nem lett feldolgozhatóan kezelve ezen a szinten a kérdés, az talán a lehetséges döntéseink fázisterének eddigi megismerhetetlensége vagy megszervezetlensége, vagy a mérései módszereinkben és leírásainkban megbújó hibák miatt van, azon túl, hogy esetleg nem is tudjuk, hogyan modellezzünk és mit is kéne keresni egyáltalán, hogy máshogy lehessen. Viszont amíg nem tudjuk, hogy mit nem tudunk még ebből az egészből, addig nem is tudok nagyon mit írni róla a teljesség igényével.