A művészek és művészetük időben változó megítélésére,
értékelésére ma is aktuális példa Ernest Meissonier és kortársának Eduard
Manet-nak a története és művészettörténeti, esztétikai szerepe.
A kontextus módosulása során megfigyelhető művészeti, esztétikai
érték és jelentésváltozásra Ernest Meissonier francia festő korabeli és mai elbeszélésein,
értékelésein keresztül olyan példát találhatunk, amit Ross King
művészettörténész Párisz ítélete című hosszú könyvében fejt ki alaposan az
impresszionizmus születésének és felfutásának következményei mellett.
A francia művészeti élet legátfogóbb intézménye akkoriban a
Szalon volt, ami rendszeres kiállításokkal, versenyeztetéssel, díjakkal és
hivatalosan központosított szervező tevékenységével meghatározta a korabeli (és
persze a mai) művészet történetét is.
„Meissonier-nek szavatolt helye volt minden Szalonon, hiszen rég
megkapta az hors concour (versenyen kívüli) minősítést; ez csakis azoknak járt,
akik legalább három jelentős díjat nyertek a korábbi Szalonokon, s azt
jelentette, hogy zsűrizés nélkül, tetszésük szerint állíthatják ki
alkotásaikat.” –írja King. A Napóleont, seregeit, történelmi eseményeket apró
képeken, hatalmas műgonddal, rengeteg modellezéssel és aprólékos részletekkel
megfestő Meissonier nem csak az alapos technikájával, de a képeinek eladási
árait tekintve is rekordokat döntött. Ennek megfelelően 1863-ban a világ
leghíresebb festőjének tartották számon, akiről azt gondolták, hogy a neve
biztosan fennmarad majd az utókor számára a jövőben is. Viszont a neve (ha
művészete talán nem is) ma már nagy valószínűséggel sokkal ismeretlenebbül
cseng, ha még nem is teljesen ismeretlenül, mert a történetírásban és az
uralkodó ízlés folyamatos átrendeződésében nagyobb jelentőséget kapott az a művészeti
csoport, amelyik képes volt végül sikeresen szembefordulni a festészetnek ezzel
és az ehhez hasonló hivatalos irányával.
Az új trendet Manet, az impresszionisták és Cézanne alakjai
jelölik ki, akik a modern világot, a mindennapi embert és hétköznapi
környezetét emelték explicit témaként festészetükbe, és akik az eddigi
formaalakítási eszközök és módszerek helyett kidolgoztak addig nem látott saját
megoldásokat is. Ezzel pedig az 1860-as évek „legnagyobb” festőjét már nem E.
Meissonier, hanem sokkal inkább Édouard Manet jelenti. Ez persze továbbra sem
valami örök időkre érvényes jogosítvány és ha most még teljesen
elképzelhetetlen vagy valószínűtlen is, még nem zárható ki száz százalékosan
az, hogy később valamilyen előre még nem megjósolható történeti, esztétikai, politikai
vagy művészeti fordulat miatt újra neki tulajdonítsuk ezt a címet, esetleg
valaki egészen másnak, vagy az sem zárható ki teljesen, hogy esetleg meg is
szűnik egy ilyen cím bármit is jelenteni és teljesen más alapokra helyeződik az
egész. Az a forgatókönyv persze, hogy valamikor majd újra Meissonier kerülhet a középpontba, ma még legalább
annyira elképzelhetetlen, mint a XIX.
századi társadalmi-kulturális berendezkedés jövőbeli restaurációja. Az pedig, hogy
egy tőle és Monet művészetétől is megkülönböztethető harmadik és eddig
mellőzött, „felfedezetlen” szereplőnek adjunk hasonló címet, még ennél is
beláthatatlanabb lenne, és elképzelni is problémás, mitől lenne így, pedig
arról lehetnek már fogalmaink, hogy mennyire sok festő/művész is dolgozott
akkoriban.
Egy jövőben megvalósuló aktualizálódáshoz viszont igencsak
szükségesek lesznek olyan jövőbeli felfedezések is, amikről ma még nem tudunk,
és amik miatt egy ilyen fordulat indokolttá válhatna majd egyáltalán.
Ilyesmiről viszont még nem lehet biztosan állítani semmit, ellentétben azokkal
a folyamatokkal, amik azt jelzik, hogyan képes egy művész elveszíteni azt a
szakmai reflexiót („idézettségi indexet”, érdeklődést, relevanciát stb.), amit
még az alakulóban lévő életművét látva a kortársai neki tulajdonítottak.
Szintén a Szalon tündöklésének idejében működött egy tehetséges fiatal holland festő, Lawrence Alma-Tadema, akit az 1864-es Szalonon (ekkor 28 éves volt) aranyéremmel jutalmaztak Szórakozás az ókori Egyiptomban című festményéért „amelyen egy kis csoport egyiptomi zenével és tánccal múlatja az időt egzotikus környezetben.” A díj „ilyen zsenge korban rendkívüli megtiszteltetésnek számított” – írja Ross King. Jól mutatja, hogy egy korabeli népszerűség és elismerés mennyire nem jelenti azt, hogy később is ennyire indokolt legyen ilyen kiemelkedő művészként hivatkozni rá. Ezt látszik alátámasztani, hogy egyetemi tanulmányaim során a művészettörténeti kurzusaimon mindössze egyetlen egy mondat hangzott el vele kapcsolatban Révész Emesétől. Még egy ilyen egymondatos felütés sem jelenti persze automatikusan Alma-Tadema eredményeinek elvitatását vagy leértékelését, de annak mindenképp a tünete, hogy mennyire nem központi része a jelenleg előadott művészettörténeti narratívának, és végeredményben mára egészen marginálissá vált a művészete és az alakja, és akinek képeit emiatt praktikus vagy műveltségi oldalról egyre kevesebbek ismerhetik , értékelhetik. Persze a rá jellemző költői naturalista klasszicizmus nem is illeszthető be egykönnyen a progresszív eredményeket fetisizáló, a társadalmi fordulatokra fókuszáló, a művészeti változások jelölőit kiemelő, a kánon elemeit kijelölő, bemutató és a korabeli/mai politikai változásokkal folyamatosan párhuzamot kereső esztétikai elbeszélésmód elméletébe.
(Köszönet Galántai Zoltánnak, hogy felhívta figyelmemet Ross King könyvére. :-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése