A „lila köd” kikapcsol(ód)ása?

Ha egy művész eldönti, hogy művészetet fog létrehozni, akkor többféle stratégia közül is választhat, miközben nincs biztosítva a maga vagy mások számára, hogy működni is fog a dolog. Vagyis az, hogy tényleg művészetet hoz  létre vagy sem. Ha nem lehet megmondani hogy ki mit csináljon (mert nagyon helyesen nem szerencsés kötelező érvényűvé tenni ilyesmit és akár a hagyományos tájképfestészettől a postcontemporary- artig bármit választhat), amit ezzel együtt művészetnek is tekint, akkor hamar különböző szűrőkkel is  találkozhat mások részéről, ami kiszelektálja azokat a teljesítményeket, amikre szükség lehet egy kiállításhoz, hivatkozáshoz, kritikához vagy egy jelenség dokumentálásához, művészeti tevékenységhez pro és kontra. Ez a folyamat része annak a környezetnek, diskurzusnak és döntéseknek, amit a művészettel foglakozók létrehoznak. Akár mások számára is mint követendő/elfogadásra törekvő példa. Akármennyire nem szerencsés ez sokszor, mégis jelen van, akár moralizáló és a nem praktikus megoldások szintjén is, ahol a legnagyobb a bizonytalanság.

Ezek a szűrők többféleképpen működnek vagy nem működnek, és a művészeti élet különböző szintjein jelentkeznek, hogy segítségükkel meghatározzuk a fontosabb, érvényesebb narratívákat, tárgyakat vagy résztvevőket és elkülönítsük egymástól a jelentősebb és jelentéktelenebb (hierarchikus értékelő szemlélet) vagy az egyszerűen csak különböző jelenségeket, alkotókat (taxonómiai, besoroló leírások). Ezek törvényszerűségei vagy magyarázó képességei pedig egyszerre konstruált emberi döntések és áthághatatlan fizikai törvények keretrendszerének mozgástereit jelenítik meg (vagyis mérhető és vizsgálható következményekkel járnak) , miközben igen problémás működőképes modellt és a mérhető következményeket helyesen megjósolni képes hipotéziseket alkotni róluk, egyrészt mert olyan gyorsan változhatnak, hogy mire megismertük az épp aktuális összefüggéseket, addigra teljesen megváltoznak a kiinduló feltételek, másrészt pedig mert kiderülhetnek olyan hiányosságok vagy hibák, amik eleve működésképtelennek mutatják a korábbi gyakorlatot és így a rá felállított modelleket, teóriát vagy szándékos teórianélküliséget. Végeredményben az esztétika, mint a humántudományok egyikének kereteit.
Ebben pedig a különböző megoldási kísérletek mentén szerveződő művészeti közösségeknek is eltérő szerepük van. Egyik ilyen a 2015-ben megnevezett és megalakult Harmadik szektor is.

A Harmadik Szektor (https://www.facebook.com/harmadikszektor) szerint „..a többség számára a művészet nem más, mint „lila köd”, elitista szórakozás. Valóban ez az általános közvélekedés, és egyben a kulturális terület egyik legnagyobb problémája is.”(Forrás: http://kettosmerce.blog.hu/2015/06/03/harmadik_szektor_hirek_seholorszagbol_a_kortars_kultura_szereperol_es_hozzafereserol_12_resz)

A hozzáférésből és a kultúra ezen részéből kiszorultak számára a Harmadik Szektor (továbbiakban HSZ) első körben egy olyan új, belülről kiinduló kritikai gyakorlat megteremtését szorgalmazza, ami a belső szereplők önmagukra vonatkoztatott helyzetének elemzését is kínálja a kortárs kultúra szerepével és hozzáférhetőségével kapcsolatban egy eddigieknél megalapozottabb és közvetlenebb társadalomalakítás céljaihoz.

Az önkritikának ez az általános hiánya tette eddig lehetővé szerintük azt a hibás kiindulási pontot, amit a többségi művészeti szereplőknek tulajdonít, miszerint: „az emberek azok, akik nem elég befogadóak és nyitottak a kortárs kultúrára…”.  (http://kettosmerce.blog.hu/2015/06/03/harmadik_szektor_hirek_seholorszagbol_a_kortars_kultura_szereperol_es_hozzafereserol_12_resz) A „…művészetet anyagilag is pártolni képes (felső)középosztály megszólítása” helyett a marginalizáltabb csoportok elérése, bevonása,  (vagy legalább kirekesztettségük megszüntetése és a hozzáférés biztosítása) lenne most a kívánatos, elérendő perspektíva szerintük, amiből kiindulva az idei Off biennále (Harmadik Szektor által részben félreinterpretált) pozíciójával is szembehelyezkednek. (Ebben egyrészt még az Off biennále után is fennmaradó, kevésbé megváltozott helyzet tapasztalataiból indulnak ki, másrészt pedig egyéb esztétikai szempontok nélküli olvasatban írják, hogy:  „az OFFBB általános stratégiájában is sokkal fontosabbnak tűnt a művészetet anyagilag is pártolni képes (felső)középosztály megszólítása, hiszen általuk teremthető meg az a civil mecenatúra, amelyre állami források híján a kortárs művészet támaszkodhat. A marginalizált csoportok elérése értelemszerűen nem ígér ilyen perspektívát, így ők ugyanúgy kirekesztettek maradtak.”, amit később tavaly szeptemberben az Off vezetősége kimondottan visszautasított. Ez a HSZ-tól való elhatárolódás azonban még nem jelenti azt, hogy a HSZ-nak ne lenne igaza némely megállapításban, ami az Off ténylegesen kritizálható hatalmi rendszereit leplezné le, vagy ne indokolhatná aktivista diskurzusukat az Off-al szemben. És nem jelenti azt sem, hogy a marginalizált csoportok elérése nem járna az Off számára is kívánatos perspektívává. Lásd az Off csapatának a Harmadik Szektor értékeléseire született válaszait is itt: (http://offbiennale.hu/a-kritika-akarasa)

Az egésznek az a része, ami az általános kulturális környezet értelmezésének igényéből keletkező félrebeszéléseken és hibákon túl egy szűkebben is elbeszélhető részterületnek a narratíváját adhatná eddig nem igazán jelent meg sem a HSZ sem az OFFBB részéről. A képzőművészet és közönségének egymásra találása vagy ennek problémái egy ilyen részterület lehetne, ha a két fogalom (alkotó/befogadó) nem lenne egymásba összemosva már az elméleti oldalt látszólag fontosnak tartó, de ideológiai kifutású és aktivista ízlésű HSZ-nál és az elején a háttérben csak belső kapcsolatai közül szervezőket válogató és a külsősöket méltatlanul kiszelektáló OFFBB-nál is.

Ennek egyik részproblémája az a kérdés, hogy hogyan választja ki a lehetséges közönség és a művészet aktorai azt a képzőművészeti produkciót, amit később be is fogad, vagy épp nem fogad be. Milyen információkra alapozhatja egyáltalán döntéseit, mikor kiválasztja a leginkább megfelelő vagy a számára biztosan messziről is kerülendő művészetet, művészt, kiállítást, biennálét, köztéri munkát, múzeumot, emlékművet, performance-t, akciót, kiadványt és bármit, amit új és érvényes kortárs képzőművészeti alkotásnak tekinthetünk. (Más kérdés, hogy mit tekinthetünk egyáltalán képzőművészetnek. Erről itt: http://modartel.blogspot.hu/2015_09_01_archive.html)