A geekz.444.hu szerint, aminek olvasói és szerkesztői közt elég
nagy valószínűséggel találunk majd geek-eket is: „Amikor
a Marvel elindította a saját kis filmes stúdióját, mindenki a képregényipar
nagy reneszánszát várta.” (link)Kiderült viszont, hogy inkább fordítottá vált a helyzet, és hogy valójában a képregényekkel válik eladhatóbbá az a film, amin keresztül a kiadó és mindenki esetleg a teljesen más termékeknek, a képregényeiknek a megerősödésére számított. Ezért a geekekre is specializálódott vállalkozások mindig az aktuális filmjeik köré csoportosítva jelentetik meg új füzeteiket. A tendencia szerint pedig a képregény felfutása megelőzi a filmét. Sikeres kivételek persze vannak, mint amilyen a cikkben is említett The Walking Dead tévés sorozat mentén versenyző képregény és a Netflixes Daredevil is, ami azt is jelenti, hogy a különböző műfajok együttélési stratégiája továbbra is képes különböző irányok mentén növelni egymás életbenmaradási esélyeit a kölcsönös együttélésen alapuló működésben. Ezekhez hasonló jelenségek előfordulnak a biológiában is, de ugyanilyen szimbiotikus kapcsolatokat fedezhetünk fel a kultúra egyéb területein, hogy ne csak a képregényeket említsem, hanem mondjuk a képzőművészetet is, ami persze akkor sem ugyanaz, ha a két terület könnyen át is járható, és esetleg az esztéták is örömmel olvasnak képregényt, a művészek pedig meg is rajzolják azokat, és nem csak a megélhetésért, a hivatásos rajzolók pedig szabadidejükben Dantot olvasgatnak. És ezzel csak az egyes szereplőket érintettem, de ami igazán érdekes lehet, az a tőlük leválasztott termékek megfigyeléséből származó jelenségvilág összefüggéseinek a megértése, és védhető modellezése.
Visszatérve az előző bejegyzésben tárgyalt kritikai stratégiákra is, a művészetben fontos a hivatkozási hálózatokat alkotó kánonok figyelembevétele, amivel az azokat alkalmazó kritikusok igyekeznek befolyásolni ennek az együttélésnek a kimenetelét, persze különböző sikerrel és előjelekkel. Ennek a befolyásnak a megvalósulása viszont még nem egyenlő azzal, hogy a fontos összefüggések ismertek is voltak a döntés során adott esetben, vagy hogy megismerhetőek e egyáltalán, és szeretnénk e megismerni azokat, vagy úgy jó az egész, ahogy van, és nem is érdemes máshogyan csinálni. Szerintem viszont mindenképp érdemes lehet máshogyan is csinálni, már csak akkor is ha az eltérő művészetekbe beleprojektált összeférhetetlenségeket az ilyen gyakorlat képes valamelyest feloldani. Az érvényes hozzászólások elismerésével vagy visszautasításával pedig egészen változatos térképek rajzolhatóak a határok elhelyezkedéséről. Kérdés, hogyan elérhető egy ilyen makett és azon hogyan változnak a változó elemek, amik itt nem országhatárok, hanem valami egészen más.
Ha például az ilyen tervrajzokat átrajzolni képes szereplők számának növelése érdekében egy szélesebb érvényességi kör megalkotása a cél, akkor a képzőművészetben létezik az a tendencia –legalább a romantika vagy a modernizmus, avantgardizmus óta – ami ennek megalkotása miatt a korábban biztosan laikusnak számító szereplőket is ugyanolyan fontos érvényűként határoz meg.
A korábban kiszorult és dilettánsnak ítélt alkotók, és a potenciális új művészek ilyen
szintű bevonása, átértékelése egy teljesen más minőségű hozzáférést és a
korábbi teljesítmények eltérő előjelű kritikáját tette lehetővé a lehetséges
kánonok és gyűjtemények kialakításakor, vagy csak az egyszerűbb szintű eseti értékelések
során. Ezek a szociológiai megalapozottságok akkor is indokoltak maradhatnak,
ha más tudományos szempontok esetleg szándékosan kimaradnak belőle. A
történetileg kialakult minősítések a különböző művészeti tudományok
szakmabelijeinek szempontjai közé tartoznak még akkor is, ha épp az ezektől
való elszakadás is a cél akár társadalmi, akár nem megválasztható (természeti
törvények miatti) okokból. Ezzel együtt persze ez nem egyenlő azzal, hogy bármi
értékelő szemponttá is válik automatikusan, működőképes szinten. Főleg
történeti okok és a kutatások alapossága miatt vannak mozdíthatatlanabbul
elismert területek, ahol elég nagy konszenzus uralkodik, mint pl. a
lezártabbnak tartott narratívák elszigetelhetőségeiben az ókori művészetek, a
reneszánsz vagy a romantika „termékei”, de képlékenyebbnek/problematikusabbnak
tűnik a „kortárs képzőművészet”, a modernizmus, a dadaizmus vagy akár a fluxus
művészet értelmezése/megítélése, talán a történeti közelsége és bizonyos szintű
folyamatos lezáratlansága miatt, illetve azért, mert a máig napirenden
tartható, állandó és szinte bármire kiterjeszthető kérdésfelvetések
megfogalmazása az egyik központi paradigmájuk, az újat kedvelő játékosság, a
dekonstrukció, a meta tartalmak örvényei és a kiterjesztett társadalomkritika
mellett (sokszor konkrét ideológiai funkciókkal). (A spektákulum elméletei
persze a már bizonyos oldalról lezártnak tekintett kutatási területeket is
átértékelné, és egy ellentétes minőségben artikulálná a jövőben lehetséges vagy
fontossá váló kritikák megalapozásaként.)
Itt jobban érzékelhető a bírálatok változatossága, a különböző kritikák
által határolt pozícionálások mozgástere, a befogadók feltételezetten létező
preferenciáinak differenciálása nélkül is. Jól mutatja, hogy mennyire nem
számít a művészi választás minősége, mikor a mecénások hagyományos pozícióinak
módosulásai, a gazdasági környezet alakulása, a művészet létrehozásához
szükséges erőforrások elérhetősége vagy épp hiánya, a társadalmi változások, a
megújuló technológiai és jogi környezet lehetőségei és szabályozásai stb. olyan
új típusú alkotók, művek és gyűjtemények létrehozását teszik folyamatosan
lehetővé, ami a ráépülő intézmények, múzeumok, galériák, kurátorok, kritikák és
közönségük befogadói minőségét (a befogadóképességgel vagy képtelenséggel
együtt) ugyanúgy folyamatosan változtatja, mint ahogyan sokkal hosszabb
evolúciós távon egy környezet adottságai a benne élő bioszférát, meghatározva
és jól elkülönítve egymástól a fontos (életképes, reprodukálódó) és zárójeles
(„kihalásra/mutációra ítélt”) műtárgyakat, a művészek esetleges szándékainak
(vagy annak hiányának) figyelembevétele nélkül
is.
Ezt a szelekciós folyamatot, ahol a természethez hasonlóan
ugyanúgy előfordulnak alkalmazkodni képesebb és képtelenebb egyedek/populációk
viszont sokkal gyorsabban variálható kódokkal, együttműködésekkel (és nem csak
az ideológiákban történelmi katasztrófákhoz vezető, másokat eltörölni célzó versennyel) lehet csak leírni, ahol tényleg eldönthető,
hogy egy adott kulturális mintának épp hogyan is nézzen ki a felépítését és
továbbörökítést meghatározó –részben szabadon
eldönthető - „kulturális kódok”, „öröklött és
megválasztható tulajdonságok” összessége. (Értsd: ezek egyszerre velünk együtt
létrehozott mesterséges és nem általunk kialakított, tőlünk független kódok,
amiket egy közösség (vagy befolyásos egyén) alkot, ami ha egy konkrét kánon
„filtereként”, vagy intézményi struktúraként, esetleg irányított financiális
anyagcsereként jelentkezik, akkor ellenálló tud lenni a „külső” egyének,
közösségek ezt megváltoztatni szándékozó „egyedi” és nem tervezetten aktualizálódó döntéseivel szemben. Ez a
fajta hatékonyság valódi konzerváló vagy dekonstrukciós mechanizmus is tud
lenni, a ma népszerű spektákulum fogalmának jelentése, társadalmi létezésének
alapfeltétele.) Nagyon fontos különbség a biológiai megoldásokkal szemben, hogy
bizonyos feltételek után újra és könnyebben életképessé tehető egy kihaltnak
ítélt stratégia, aminek segítségével valódi „kulturális Jurassic Parkokat” is
létre lehet hozni akár.
Ez az időben is sokeleművé váló összetett rendszer pedig a megfigyelésének és törvényszerűségeinek feltárásában nehézséggel jár bármelyik kutató számára, mert számos változó és annak gyors vagy szinte bármikor megismételhető „anyagcseréje”, „reprodukciója” (variálódása), evolúciója vagy involúciója egyszerre van jelen, sokszor a kisebb részeket leíró modellek szintjén is sajnálatosan feldolgozhatatlanul vagy ellenőrizhető mérések nélkül.)
Az egyedi alkotások értékelési dinamikáját viszont a különböző műfajok változó sikeressége is determinálhatja bizonyos keretek közt. Erre példa a Sci-fi történetének máig aktuális kérdése, hogy mennyiben tekinthetők sci-fi művek is „magas művészetnek”, vagy ha nem azok, akkor ennek mi az oka, vagy lehetséges e egyáltalán, hogy valaha azzá váljon „jobb” vagy más tudományos fantasztikumok létrehozásával, vagy a korábbi művek átértékelésével.
Elképzelhető esetleg az,
hogy a műfaj megválasztása előre meghatározza a mű fogadtatásának,
értékelésének a minőségét is? Stanislav Lem lengyel sci-fi szerző az SF műfajról
szóló monográfiájában (Tudományos-fantasztikus irodalom és futurológia) a
mellett érvel, hogy nem: „Nem igaz, hogy csak az irodalmi műfajokat fogadó
tisztelet ár-apálya határozná meg az egyes művek értékét.” Ennek ellenére mégis
máig mérhető az a gettó, amivel például a „rendes” irodalom elválasztja magát
az SF-től, ami ebben az országban nem is részesül állami támogatásban a
szépirodalomhoz képest, és emiatt kénytelen arra a piacra hagyatkozni, ami Lem
szerint a műfaj művészi értékét nem emeli, hanem a kiadók elvárásai mentén feladott
alkotói önállóság elvesztéséhez és aprópénzre váltott szenzációhajhász
megoldásokhoz vezetett, ami pedig nem kedvez feltétlenül az érzékeny magas
irodalmi ízléshez szokott olvasók megnyerésének. Egy másik problémája, hogy a
szépirodalmi szerzők és kritikusok elhatárolódásának vagy értetlenkedésének
okai között szerepelhet az a műveltségi deficit is, ami a természettudományos
ismeretek hiányát jelenti egy alapvetően társadalomtudományos előképekkel bíró,
vagy főleg azzal foglalkozó környezetben. (Lásd: szépirodaom > spekulatív
pszichológiai, történelmi, szociológiai narratíva, sci-fi > spekulatív
természettudomány, biológia, jövőkutatás.)
Ha vannak is ezt a két hatalmas területet összefogni képes összekötő szereplők ebben a vonatkozásban, az most még a ritkábbik eset.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése